"A pakolás nem tartozott a szimpla ceremóniák közé.
A doktor úr a motor mellé, két oldalra helyezte a két fehér karosszéket. Támlájuk a járgány felé nézett. Előre, a lábához tette fazekastul a bepácolt bárányt, két szatyrot, továbbá egy CIPURO feliratú kerámiaflaskába töltött, első osztályú olívaolajat. Ehhez Kathina a végsőkig ragaszkodott, mert ki tudja, azoknak a külföldieknek milyen olajuk van otthon.
A kormányhoz jobb oldalt odafogta a másik szatyorban lévő megpucolt krumplit és Kathina poggyászát. Bal kezében a frappéját tartotta.
Utasította bejárónőjét, hogy üljön fel mögé.
Az asszony nagy szuszogások közepette helyezkedett el a doktor mögött. Főnöke kommandírozását követve két oldalt megemelte a két széket háttámlájuknál fogva.
Így indultak el az esti kirándulásra Agios Matheos kanyargós főutcáján.
Beszélték is az emberek, hogy Dr. Alexakis tán máshol fog rendelni eztán, mert az éj leple alatt minden műszerestül elköltözött."

"A kertkapuban egy alacsony, vékonyka fiatalember jelent meg. Míg integetett egyet a távozó kocsinak, előbb csak egyik lábáról a másikra állt, majd a lábujjaira emelkedett, hogy többet lásson. Végül nem teketóriázott tovább, öles léptekkel becaplatott. Lábujjközes, vietnámi papucsot viselt. Pálmafa mintás bermudanadrágja szabadon hagyta szikár, de annál szőrösebb lábszárát. Kinyúlt, valaha tán lilának készült, bő pólót hordott.

- Jó napot! - rikkantotta vidáman a sihederképű. - Ide kérték az ukrán tolmácsot?

- Susie! Ez az egész olyan, mint az egyiptomi tíz csapás. Én érzem, hogy ez még nem a tizedik - állapította meg Juan a teraszról.

- Szűzanyám! Keresnünk kell neki valami ruhát, de sürgősen!

- Mégis hogy gondolod? Ez egy liliputi! - sziszegte Juan.

- Siettem, ahogy tudtam. Igor vagyok - mondta az idegen mosolyogva.

Megállt közvetlenül a terasz előtt.

- Remélem, a vendégek nincsenek puccosan öltözve - nevetett -, mert átvedleni már nem volt időm. Pecáztam egyet. Azt hittem, ma nem dolgozok. Ha még egy kicsit hagynak horgászni, este olyan halászlevet főztem volna, hogy megnyalták volna mind a tíz ujjamat! Épp a lábamat volt időm megmosni - nézett le elégedetten magára.

- Igor, adunk valami váltóruhát, rendben? Juan, kérlek... - mondta Susie.

Kezében remegett a kávéscsésze.

Imbolyogva indult vissza a kertbe, hátranézni már nem mert.

A vendégek nyugodtan ültek, továbbra is egymással társalogtak valamiről.

Malvin zavarában a telefonját babrálta. Elmélyült foglalatosságába csupán az hozott némi színfoltot, hogy időnként elhessegetett pár legyet, melyek az ég tudja, honnan jöttek.

- Már itt a tolmááács!!! - kiabálta vontatottan Susie a vendégek felé. - Azonnal jön, csak átöltözik! Parancsoljon, Frank, itt az ön kávéja - erőltetett mosolyt az arcára. - El kell ismernem, felügyelő - próbált meg társalogni -, nem egyszerű feladat ez a delegációzás. Ez egy külön foglalkozás, nem?

- Igen, asszonyom. Mindenre gondolni kell ebben a szakmában, az kétségtelen. A híres amerikai író, Andrew B. Wadler fogalmazza ezt meg nagyon jól a "Mikor lesz már vége?" című háborús regényében. Vietnámban játszódik. Mielőtt Maxling százados rohamosztaga a végső csatára indul, azt mondja az embereinek: "Próbáljatok meg fiaim mindent, és ha úgy érzitek, hogy mégsem megy, akkor még nem próbáltatok meg mindent."

Jelentőségteljesen nézett bele a kávéscsészéjébe.

- Olvasta Wadler műveit, asszonyom?

- Oh, nem! Én csak a Virágszál Magazint szoktam olvasni minden héten - tördelte a kezét Susie. - Nagyon nagyra tartom önt, felügyelő úr, amiért ilyen művelt.

- Valamilyen könyv mindig van nálam, tudja.

Ezen a ponton elállt a szava, mert a lépcsőn Juan kíséretében egy koboldot látott lejönni, aki saját méreténél úgy három-négy számmal nagyobb zakót viselt, felhajtott ujjal. Alatta pedig lila pólót. A nadrágja is hosszú volt egy kicsit, ami talán nem is volt olyan nagy baj, mert így csak néha villant ki lengedező szára alól lábujjközes papucsa és szőrös bokacsontja."