4. rész: "Ti beköltöztetek az állatkertbe I."

Ez a mondat - mint megannyi aranymondat - a húgomtól, Krisztitől hangzott el.

Csakugyan igen népes állatsereg fogadott minket, ami amúgy érthető, mert ők voltak itt előbb.

Talán akiket a legkevésbé sem lehet nem észrevenni, azok a madarak. Reggeltől estig pletykálkodnak. A legpletykásabb madár a chachalaka. Nőkre szokták is mondani, ha be nem áll a szájuk, hogy "chachalaka".

Van egy másik madár, akit mi magunk közt csak "ojjé" madárnak hívunk. Ezt szokta mondani: "ojjé, ojjé". Ez a szó spanyolul létezik, így írják: "oye". Így kezdenek mondatokat, nagyjából ezt értik alatta, hogy "hahó, figyelj!" 

Egy megint másik pedig azt mondogatja "se fue, se fue" (spanyolul azt jelenti, hogy elment). Van a Matyiő madár (Mathieu), én hívom csak így.

Mikor ezek beszélgetnek, ez hangzik el.

- Ojjé, Matyiő?

- Se fue, se fue.

Fodítás: Hahó, Matyi? Elment, elment.

A beszélgetésükbe persze becsatlakoznak a kakasok és még sokan mások, akik közül csak a harkályt ismertem fel. Megérkezik a doktor úr reggel és gyorsan letudja a vizitet. Egyik fáról repül a másikra, mindegyiket megkocogtatja, mintha aprócska ütvefúrója lenne.

A terepet persze abszolút a rovarok uralják. Egyszer Nahirim elkeseredve kérdezte, hogy miért találta ki a Jóisten a szúnyogokat? Azt mondtam neki, hogy madáreleségnek. Ezek nem olyan kis ártatlan mezítlábas, otthoni szúnyogok. A csípésük nagyon égető. De nem is ők a leggyalázatosabbak, hanem egy aprócska légy, itt úgy nevezik, hogy "jején", úgy ejtik, hogy "hehen". Ez egy nagyon pici légy és észre sem vesszük, mikor megcsíp, csak egy idő után, mikor a csípés elkezd veszettül marni, égni. 

A mókusok, mikor bereggeliznek a tamarindo fán, a mancsukból kiesik a gyümölcs egy része. Vagy csak lehajítják, mert érdeklódésük a következő gyümölcs felé fordul. Mikor ezekkel a dobálmányokkal van tele a járda, akkor ebbe nem nehéz belelépni, és mind-mind ráragad a papucs talpára, mintha agyagos sárkupac lenne. Szóval igazi huligán banda.

Ami legtöbbünknél leveri a biztosítékot, az mégiscsak a skorpió. Alapvetően nem keresik ők a mi társaságunkat, de aztán mégis összefut velük az ember. Ülnek mélázgatva valahol, amibe az ember beletrappol és ha nem sikerül szerencsésre a találkozás, akkor egyből szúrnak. Még akkor is képesek szúrni, mikor már alig van bennük az élet. Az eleje már halott, de a hátulja még odadöf. Belépek a szobába vagy belépek a konyhába, de főleg ha belépek a gyerekszobába, automatikusan körbepásztázom az egész szobát, saroktól sarokig. A papucsba vagy cipőbe nem szabad csak úgy belebújni. Ki kell rázni a lábbelit, hogy aki bent van, az kiessen. Mindenhol szúnyoghálónk van, permeteztünk többször is, mégis előfordul, hogy összefut velük az ember. A világ legnagyobb rémsége, amikor a gyerekem ágyában  mászott a bestia. Automatikusan reggel-este átforgatom a párnáját, a plüsseit, mert megbújhat közöttük, mint ahogy egyszer meg is bújt. De még ennél is volt hajmeresztőbb. A gyerekem nézte a TV-t, és a karján sétált egy kicsi skorpió. A hidegvérét megőrizte és lepöckölte. Ám a lepöckölés Ricardónak például nem volt ilyen szerencsés. Az ágy mellett volt a levetett ruhája, oda bújt be a skorpió. Ez történetesen nagy példány volt. Hajnalban felébredt és a ruhájáért nyúlt. Ekkor marta meg először, mert véletlenül hozzáért. Nem látta, hogy mi volt az, de gyanította, hogy talán darázs lehetett. A ruháját jól kirázta, aztán felvette. Ezek után a konyhában várt a kávéjára, amikor érezte, hogy mászik rajta valami. Ekkor pöckölt rajta egyet, amikor ismét mart. Ez a skorpió nagy volt.

Ricardót egy napon át megfigyelés alatt tartottam. Ő szerencsére mázlista. Nem lett baja a dupla marástól. Azt mondta, fájdalmas.