Azelőtt is sokat költöztünk és sokat utaztunk, de mostanra akuttá vált. Eleve két vándor vagyunk, akik egy vándorúton találkoztak.

Bennünk van ez a nomád dolog. Átgyalogoltuk Spanyolországot széltében Santiagóig, aztán Finisterréig. (könyv) A Camino után én Mexikóba költöztem Ricardóhoz, az ő szülővárosába, Pueblába. 

Még Pueblában laktunk,

a kisfiunk másfél éves volt, mikoris az történt egy májusi éjjelen, hogy Ricardo unokahúga álmot látott. Álmában ezt mondták neki:

"Szólj Ricardónak, hogy költözzenek Magyarorszgra."

Elsőre megdöbbentünk, de aztán ahogy végiggondoltuk az előnyeit, megjött hozzá a kedvünk. Sok jó dolog van Magyarországon is. Ilyen a közbiztonság, a jó tömegközlekedés, a szociális háló, a látnivalók. Így hát megtettük, költöztünk.

Ezek a költözések, amik itt leírva elférnek egy sorban, a valóságban több hónapi kemény munkát jelentettek. Nem csak fizikailag bedobozolni egy komplett háztartást, cipelni a bútorokat, hanem a letelepedéssel járó hivatali ügyintézések is kimerítőek. Nem beszélve arról, hogy mikor én először költöztem Mexikóba, nem tudtam spanyolul. Amikor pedig Ricardo jött Magyarországra, csak annyit tudott magyarul, hogy mi van babám?

Ehhez még tegyünk hozzá jó sok kiadást, mert a kontinensek közötti költözködés nem olcsó. Ilyenkor mindig kölcsönkértünk a családtól, amit évekbe telt visszafizetnünk. Aztán mikor megint meglett minden: tűzhely, mosógép, kanapé, ágy, matracok és minden bazár, valami újra mocorogni kezdett bennünk. Jött a keleti szél, mint Mary Poppinsnak és éreztük, hogy megint menni kell tovább.

Mint a Caminón,

ahol minden nap tovább vándorol az ember. A sok bazár, ami addig összegyűlt, dobozba került vagy elajándékoztuk. Hirtelen haszontalan vacak lett mindenből, amit most aztán hol tároljunk vagy hogy adjunk el. Olyan ez kicsiben, mint meghalni. Az ember összepakolja a saját hagyatékát. Ha csak pár száz kilóméterre költöznénk, vihetnénk magunkkal. De az Atlanti-óceán másik oldalára egy vagyon lenne elszállíttatni még a citromfacsarót és a merőkanalat is. Így hát dobozba kerülnek, mint ahogy még a legnagyobb fáraók is oda kerültek: a szarkofágba és várják, hogy majd egyszer kinyissa őket valaki.

Megint olyan érzésem volt, mint a Camino előtt.

Mit vigyek magammal, mi a legfontosabb? Az első gondolat az, hogy nem tudunk majd a kedvenc bögrénk nélkül élni. Aztán mivel a bőröndbe nem fér bele minden ragaszkodásunk, rádöbbenünk, hogy az egész bazár nélkülözhető. Nahirim-mal (a fiunkkal) megszoktuk, hogy mikor ketten utazunk, ellenőrizzük, hány csomag van nálunk. Például így: heten vagyunk. 5 táska a mama és Nahirim. Megvan minden. De valójában az a legfontosabb, hogy ő megvan. A szeretteink az egyetlen pótolhatatlanok az életünkben.

Ez a mostani mexikói visszaköltözésünk úgy kezdődött,

hogy vagy másfél évvel ezelőtt Ricardo rokonsága ismét álmot látott. Ezúttal egy unokaöccse.

Irány Tulum – szólt Jose,

és átadta Ricardónak az üzenetet. Ültünk Pesten a konyhában. Karikás szemekkel, tele szintetikus vitaminokkal. Már 4 éve voltunk Pesten és már ismét megvolt mindenünk. Kényelmes lakás: a mosogatógép és a robotporszívó dolgozott helyettünk, a szárítógép épp csak hajtogatni nem tudott. Minden, amit szerettünk volna Pesten megcsinálni, már megcsináltuk. Még csak negyvenhat évesek voltunk. Csak van még valami spiritusz az életben, nem? Én irodában dolgoztam, akkorra már az iskolai éveket is beleértve 40 éve ültem. Fájt is a derekam és a nyakam, ennek megfelelően. A tál kisgyerekkel több hónap tömény orrfújással járt. Aki volt már benne ismeri az eszközöket: orrszívó, orrspray, inhalátor, D-vitamin és C-vitamin nagy dózisban. A szemeink mégis karikásak. Elnéztem időnként életem szerelmét Ricardót, és elfogott a félelem, hogy meghalhat idő előtt a boldogtalanságban. Mint Pocahontas, aki szintén követte a szerelmét és aztán 9 hónapig bírta Angliában, mikor meghalt. Ez az igazi Pocahontas történet, nem a rajzfilm.

Már évekkel azelőtt megvágytam, hogy lakjunk közelebb a természethez.

Mit keresek én egy nagyvárosban? Akár mexikói nagyváros, akár európai nagyváros. Lehet, hogy húsz évesen nagyon szerettem a városi életet, de most már más vagyok és más tesz boldoggá.

Pesten reggelente mikor munkába mentem, lementem a metró aluljáróba. Vonultam a némán áramló morcos arcú, fekete ruhába öltözött tömeggel. Mind boldogtalan volt, de már megszokták. Bedugták a fülüket és mentek robot üzemmódban. A tél hideg és sötét. A nyár meg olyan, mint egy légkeveréses sütő. A beton és az aszfalt ontja magából a forróságot. Mindenki az éves szabadságot várja. Elutaznak, feltöltődnek egy hétig vagy kettőig. Jól fel kell töltekezni, hogy kibírja ép ésszel az ember egy újabb évig a robotot. A metróról átszálltam a villamosra a tömeggel. Minden reggel a Népligetnél álltam a piszkos villamosmegállóban. Néha egy hányás vagy vizelettócsa tarkította a placcot. A kukából túlcsodult a szemét. Ha esetleg esett az eső, akkor a hányás felét talán elmosta, ameddig a tető alá beért az esővíz. A másik fele addig maradt ott eltakarítatlanul, míg a galambok fel nem csipegették. Mellettem dübörögtek az autók és árasztották magukból a zajt és a büdöset. Amióta visszaköltöztem Pestre, hónapokon át köhögtem minden télen.

De hát most költözzünk megint és kezdjünk megint elölről mindent?

Már megvan a kényelmünk, a robotporszívó, a mosogatógép, a tökéletes ágymatrac, ovi-suli 3 percre. Már megint kezdjük elölről az egészet? Persze feldobtuk magunkat mi is egy-egy családi programmal. Olyasmivel, amit Pesten jó csinálni: moziba menni, fürdőbe menni, Margit-sziget, állatkert, dinó kiállítás, Természettudományi Múzeum vagy a múmiák a szépművészetiben. A munkahelyem stabil volt, percre pontosan jött a fizetés, ami persze remek dolog, mégis ennyire haszontalannak soha egyetlen munkahelyen sem éreztem magam. Látszólag elképesztően fontos munkám volt. De ha arra gondoltam, hogy teszek-e valamit az emberiségért és a bolygóért, a válasz az, hogy az égvilágon semmit. A mindennapok szürkék és haszontalanok voltak. Az idő pedig telik, és vele együtt telik az életünk. Éreztem, hogy húz lefelé a boldogtalanság és vagy felkelek most vagy később már úgy lehúz, hogy nem tudok.

Nosztalgiából megnéztem Az istenek a fejükre estek c. filmet. A kis bushman ember 3 hétre börtönbe kerül és az egyik szereplő azt mondja, hogy ki kell szabadítani, mert bele fog halni. Életében nem volt falak között és meg fog halni a boldogtalanságban.

Így hát a képlet világos volt. Ki kell szabadulni a falak mögülről, ha élni akarunk.

Mikor Jose szólt, hogy álmában üzenték, hogy irány Tulum, Ricardónak felragyogott a szeme. Tudtam, hogy nagy vágya volt Európában élni, de kipróbálta, megcsinálta, tanult belőle és már nem ragaszkodott hozzá. Megnéztem a térképen, hogy hol van Tulum. Yucatán félsziget, ősi maja romok, piramisok, hihetetlenül kék tenger.

Hogy hozzuk ezt össze már megint? Fogalmunk sem volt. Csak azt tudtuk, hogy menni kell. Költözünk már megint, mint a madarak.

Nem arra akarok biztatni mindenkit, hogy költözzön trópusi vidékre. Mindössze arra akarom felhívni a figyelmet, hogy csináljunk végre valami olyasmit, ami örömmel tölt meg minket, amit szeretünk, amiben jól érezzük magunkat. Ez mindenkinél más. Van aki foglalkozást szeretne váltani, van, van aki házastársat, van, aki lakóhelyet, van aki komplett életformát. A recept mégis ugyanaz mindegyik esetre. A tartós boldogtalanságba nem csak bele lehet betegedni, de bele is lehet halni. Ráadásul mit érsz el vele, ha belepusztítod magad? Az égvilágon semmit. Halálunk után 20 - 30 évvel már nem emlékszik ránk senki akár híres énekesek voltunk akár bánatos trubadúrok.

Telnek a napjaink, telik az élet. Teljen már olyasvalamivel, amit szeretünk. Ez a történet ugyan a mi históriánk, de mégis biztos vagyok abban, hogy találsz benne olyan üzeneteket, amivel teljesebbé tudod tenni a saját történetedet.