Egyáltalán, miért kell annyit gyalogolni, mikor van busz és vonat is...

Én is erre voltam kíváncsi, ezért megkérdeztem Kriszta barátnőmet évekkel ezelőtt. Fogalmam sem volt róla, hogy ez az egész életemet meg fogja változtatni. 

Előzmények

Délután volt és április. Kriszta belvárosi kis lakásában ültünk, és ő a Caminóról mesélt nekem. Fél év telt el azóta. Gyalog ment több mint nyolcszáz kilométert, átszelve egész Spanyolországot keletről nyugatra. A diktafon az asztalon hevert, bekapcsolva, hogy írjak egy cikket a zarándokútjáról.

Te mit vinnél magaddal 40 napra, ha csak 6 kilóig pakolhatnál?

Mi a legfontosabb az életedben?

Már itt elkezd átértékelődni, hogy mi fontos és mi nem. Ezzel az utazás el is kezdődik.

Történt egy napon, hogy két, harmincas évei elején járó nő állt a munkahelyi büfé előtt kígyózó sorban.

- Ennem kell egy jégkrémet, különben azonnal felmondok - mondta az egyik.

- Nekem is ennem kell egy jégkrémet, mert most mondtam fel - felelte a másik.

Végül még a jégkrém sem tudta visszatartani Krisztit. Időt akart magának adni, mielőtt új munkahelyet talál. A feje kérdésektől zsongott az életével kapcsolatban, várta az ihletet és a válaszokat. Aztán születésnapja után közvetlenül kipattant a fejéből:

- El Camino de Santiago.

A Szent Jakab zarándokút Franciaországban indul, majd Spanyolországon visz át Santiago de Compostela katedrálisáig, ahol Szent Jakab apostol földi maradványai nyugszanak. Ezt az utat bejárta többek között Assisi Szent Ferenc, Nagy Károly és Paulo Coelho. Tejútnak is nevezik, mert a középkorban a zarándokok a Tejút alapján tájékozódtak útközben. A kagyló volt a jelképük és ma is az. A zarándokok más és más okból mennek oda: betegség, gyógyulás, megrekedt élethelyzetek, vallási indíttatás, elcsendesülni vágyás, válaszok keresése a saját életükkel kapcsolatban. Modern szóval élve: krízismenedzsment.

Hogy miért kell ehhez olyan messzire elmenni, mikor Budán is lehet sétálni?

Hogy kiszakadjunk a megszokott környezetből és új szemszögből láthassuk önmagunkat. Hogy lehulljon rólunk a civilizációs maszk és ott álljunk egy szál hátizsákkal, ami nem lehet több a testsúlyunk 10 %-ánál.

Akkor ott, Kriszta nappalijában csak hallgattam őt tátott szájjal:

 - Jó viszonyban váltunk el a kollégáktól, rengeteg szeretetet és jókívánságot kaptam tőlük - mesélte Kriszta. - Szinte azt mondhatjuk, hogy ezt a pozitív töltetet lovagoltam meg, ami egészen az Caminóig repített. Régóta dédelgettem már ezt az utat, de tudtam, hogy ennyi időre elutazni csak két munka között lehet. Egy hete nem dolgoztam már akkor, élveztem a szabadságot, amikor a születésnapomat követő reggelen fejbe vágott a felismerés: De hát ez MOST van! És ennek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Hogy EZ MOST VAN! Az időjárás szempontjából is ez volt a legkedvezőbb időszak. Mikor eldöntöttem, hogy megyek, két hét alatt elintéztem mindent. Annyi volt a felkészülésem, hogy elmentem egy szombati napon a Hármashatár hegyre egy 12 kilométeres túrára két barátnőmmel. Hazajöttem és a kanapén azonnal elaludtam abban a ruhában, amiben lejöttem a hegyről:-) Ezek után jól megijedtem, hogy mibe vágtam a fejszémet. El kellett engednem a tervezős oldalamat, mert a körülmények nem törődtek a tervekkel és másfelé vittek. Éppen ez a zarándokút egyik legfontosabb üzenete, hogy elengedjük az életünk feletti teljes kontroll utáni vágyunkat és hagyjuk, hogy a dolgok a maguk módján kibontakozzanak. 

- Mikor odaértem -mesélt tovább -, egyetlen busz indult, de az nem állt meg abban a városban, amit én kinéztem magamnak. Ott álltam és csak annyit tudtam, hogy OTT nem akarok maradni. Egy francia hölgy jött oda hozzám, aki a férjével indult a zarándokútra. Alig tudott angolul, de csupa kedvesség volt. Hívott, hogy tartsak velük. Ahogy így engedtem, hogy történjenek a dolgok, egyértelművé vált, hogy hol kell kezdenem. Tudtam, hogy akkor nekem ott kezdődik az út és nem úgy, ahogy én elterveztem. Szerencsém volt az új útitársakkal, mert nekem is foglaltak szállást éjszakára. Néha előfordul, hogy a szálláshelyeken már nincs szabad ágy. Találkoztam olyan emberekkel, akik a zarándokiroda padlóján aludtak, mert annyira tele volt a város zarándokokkal. Este a szálláson lepakoltam. Nem tudtam már azt sem, fiú vagyok-e vagy lány és hogyan fogom ezt végigcsinálni. El akartam kerülni a Pireneusokat, de az új útvonallal másnap előttem állt az a hegy, amit eredetileg nem akartam megmászni, mert nagyon nehéz. Ott álltam az első este a szálláson az emeletes ágy előtt és azt se tudtam, hogy fogok rá felmászni, mert körülbelül 22 éve nem másztam fel emeletes ágyba. Minden új volt nekem, beleértve a koedukált fürdőket. Még nem alakult ki a saját új rendszerem. Kemény lecke volt már rögtön az első este. Eléggé empatikus ember vagyok, odafigyelek másokra. De meg kellett tanulnom, hogy hiába mások már alszanak a szobában, nekem mégiscsak el kell mennem zuhanyozni és zörögni fogok, mikor előveszem a piperémet. Rögtön az elején fel kellett hagynom olyan szokásokkal és érzésekkel, amiket addig a saját működésemnek hittem. Próbáltam megfelelni, próbáltam udvarias lenni. Teljes volt a kétségbeesésem. Egy idősebb zarándok látta rajtam, hogy ki vagyok borulva és beszélgetett velem. Klisének hangozhat az, amit mondott, de ott akkor ez letisztult és jelentést hordozott: ˮTudod, hogy jó helyen vagy. Tudod, hogy meg tudod csinálni. Nézz rám, hatvan felett vagyok. én is a felső részén alszom az emeletes ágynak. Nem kell hülyeségeket beszélni. Engedd ezt el.ˮ Ő már egyszer járt erre, neki is megvolt a maga története. A feleségéért járta meg az északi utat tavaly, akit akkor rákkal diagnosztizáltak. Meggyógyult. Úgyhogy ezt az utat hálája kifejezésének szánta. Nem sokáig mentünk együtt, de nagyon sokat köszönhetek neki. Együtt másztuk meg az első nagy hegyet. Tőle hallottam először, hogy nem kell rám várni, nyugodtan menjél a tempódban. "

A zarándokút az egész életutunk makettje. Másokkal haladunk az úton, de igazából egyedül vagyunk. Rá kell érezni, hogy a másik mikor akar beszélgetni és mikor akar hallgatni. Vagy én mikor akarok beszélgetni. Mert van, hogy kilóg a nyelvem, olyan fáradt vagyok, fáj a lábam vagy éppenséggel fáj mindenem. Vagy a fejem éppen tele van gondolatokkal és nem vágyok társaságra. Itt is előjött nálam az udvariasság kérdése, hogy megvárjuk-e azt, aki lemaradt. Néha tovább kell haladni, ha nem egy az útitársak tempója. Néha meg minket hagynak ott, ha nekünk több idő kell egy adott szakasz teljesítéséhez. Ezt pedig nem kell zokon venni. Nekem nagyon új volt ez, hogy úgy csinálom a dolgokat, ahogy én akarom, és hogy más ezért nem fog megsértődni.

Az Caminón annyira közös a nevező kimondatlanul is, hogy nincsenek sértődések ezen. Ott az emberek tisztában vannak azzal, hogy mindenkinek megvan a saját oka, amiért ott van. A többiek ösztönösen tudják, ha egyedül akarsz lenni és ezt tiszteletben tartják. Ezek érzések a másik emberrel kapcsolatban nagyon ki tudnak finomulni már az első néhány nap elteltével, amikor az ember visszavetkőzi a külsőségeket. Felszabadultan és olyan bizalmasan beszélgettünk a zarándokokkal, pedig idegenek voltunk egymásnak.

A legkülönfélébb emberekkel hozott össze a sors a világ minden részéről. Olyan ember is volt, akivel nagyon jót beszélgettünk vacsora közben és csak most tudtam meg, hogy mivel is foglalkozik. Ott letisztul, hogy ki mivel azonosítja magát, és hogy ki mit tart fontosnak, hogy elmondjon magáról. Hozzászoktunk a külsőségekhez és azokkal azonosítjuk magunkat. Például, hogy mit dolgozunk, hol lakunk, van-e gyerekünk. Így szoktuk kezdeni az ismerkedést. Na, ez az El Camino-n teljesen átfordul. Az jött előtérbe, hogy "hogy vagy?", "milyen napod volt?" meg, hogy "volt egy megérzésem, eszembe jutott az öcsém és ilyen és ilyen érzéseket váltott ki belőlem". Lehet, hogy a nevét sem tudom és ő sem az enyémet, de közben nagyon jót beszélgetünk. Egyébként az életben jó benyomást akarunk kelteni, ott pedig nem volt erre késztetés és nyomás, így szabadon tudtak beszélgetni az emberek. Ember az emberrel, sallangok nélkül. 

Volt olyan útitársam is, akivel hol elhagytuk egymást, hol pedig újra találkoztunk. Ez is új szituáció, hogy ne ragaszkodjunk senkihez és semmihez. El kell fogadni, hogy jönnek-mennek az emberek az életünkben. Közben adunk és kapunk.

Sosem féltél vagy nem érezted magad védtelennek nőként az úton, idegenek között?

- Én valahogy bíztam az El Camino szellemében. Azt gondolom, hogy nem véletlen járják ezt az utat az emberek. Van egy titkos kötelék, valami közös mindenkivel. Nekem olyan érzésem volt, hogy azok, akik csináljuk ezt, még ismeretlenül is egymás bizalmasai vagyunk, mert összeköt minket ez a dolog. Próbáltam a múltbéli tapasztalatokat is kizárni. Korábban voltak félelmeim és bizalmatlanságom az emberekkel, aztán az út során rájöttem, hogy ez alaptalan. Valahogy minden ember úgy letisztul saját önmagává és annyi szeretetet tudunk adni egymásnak, hogy az hihetetlen. Megnyíltak az emberek.

A testnek ez nagy megterhelés. Tűző napon, esőben, erdőkön, mezőkön, városokon keresztül. A legkülönfélébb úton vezet át a zarándokút: kavicsos, római köves, erdei ösvény, beton, aszfalt, földút. Az első hét volt számomra kritikus. Azt mondják, másnál is így van. Az a fordulópont. Volt, hogy éjjel arra ébredtem, hogy nagyon fáj a lábszáram. Átlagosan 20 kilométert mentem naponta. Volt, hogy csak 16-ot, de volt, hogy 30-at. Egy tiszta váltás ruhám mindig volt. Sunday best-nek, vasárnapi legjobb ruhám-nak hívtam. A helyiek hozzászoktak a zarándokok jelenlétéhez, de néha így is rendkívüli látványt nyújtottunk: esőtől eláztatva, sántikálva.

Korán indultunk, csodálatosak voltak a napfelkelték. Olyan is volt, hogy odaértünk egy szálláshelyre és zárva volt. Akkor el kellett dönteni, hogy visszafelé gyalogolunk-e 3 kilométert a legközelebbi szállásig vagy továbbmegyünk előre, de 11 kilométerre van a következő. Én azt vallom, hogy az életben sem akarok visszafelé menni. Bármennyire is vágyok sokszor elmúlt dolgok után, de visszafelé nem akarok haladni. Persze nagyon kimerültünk, mire odaértünk, de szerencsésen alakult, mert ott még volt hely. Rengeteg üzenetet és tanítást kaptam, ami éppen az aktuális élethelyzetemre vonatkozott. Például, hogy lehet bízni és lehet számítani másokra. Azt mondják, hogy a Camino-nak három szakasza van: az első harmad a fizikai megpróbáltatásokról szól, a második harmad önmagadról és a lelki megmérettetésről, a harmadik szakasz pedig a kettő ötvözete. Ahol a lelki kínok jönnek elő, ott a táj is sivatagos és egyhangú. Ez az a rész, ahol nem tudsz elmenekülni. A pusztában szembenézel önmagaddal. Sok megérzésem volt, választ is kaptam a miértekre. Az egyik útitársammal elveszítettük egymást. Egy másik útitárssal haladtam tovább. Megviselt a változás, de rájöttem, hogy ennek is értelme volt. Nekünk időt kellett egymással eltölteni, dolgunk volt egymással. Abban az emberben saját magamra ismertem, egy húsz évvel későbbi lehetséges önmagamat láttam benne. Megértettem, hogy vannak választási lehetőségeim. Ezt a számomra nagyon fontos útitársamat nekem kellett otthagynom, mert fájt a lába és nem tudott tovább jönni. Nehéz döntés volt, de otthagytam. Legalább 4 kilométeren keresztül sírtam, de tudtam, hogy ez az én utam, ez az én Camino-m. Mennem kellett tovább. Rettenetesen egyedül éreztem magam. Manapság, különösen egy olyan nagy városban, mint Budapest, az emberek borzasztóan elszigetelték magukat egymástól. Talán azért is mennek zarándokútra egyre többen, mert rájöttek, hogy hiányzik az interakció, az emberi kapcsolatok. Ne a gyanakvás legyen bennünk, mindannyian szenvedünk ettől. Mindenki a saját buborékában él és mozog. Nézd meg a metrón: 10-bol 8 ember a telefonjával babrál és be van dugva a füle. Kreál magának egy virtuális világot, amiből nem is nagyon lehet kizökkenteni, mert hogy közelítesz meg egy ilyen embert? Távolodunk egymástól. Az Camino megszabadít a sallangoktól.

 A legvége nagyon ijesztő volt. Az utolsó nap az utolsó hegyet megmászni fejbekólintó és megható volt. Amikor megláttuk Santiago-t a hegytetőről, az nagyon jó érzés volt, hiszen teljesítettem valamit. Az elején, mikor elindultam, nem arra gondoltam, hogy "na, most én megyek 800 kilométert", hanem arra, hogy ma megyek 20-at vagy 25-öt. Aztán meg megérkeztem, és ott volt az az érzés, hogy "úristen, megcsináltam! 800 kilométert mentem esőben, sárban, égető napsütésben, erdőben, vízen keresztül, hidakon át!" Ez eszméletlen!

Elindultunk az utolsó hegyről Santiagóba, és amikor a katedrális csúcsát megláttuk, nagyon örültünk. Már az útjelzéseket se néztük, csak mentünk. Megérkezni nagyon-nagyon jó volt. Besétáltunk az óvárosba és egyszer csak befordultunk balra. Megnyílt a tér. Egy hatalmas tér! Bal oldalon a katedrális és gyönyörű régi épületek. Éppen jó idő volt, az emberek sétáltak. Voltak helyiek és már megérkezett zarándokok. Tapsolva fogadtak. Látszott rajtunk, látszott az arcunkon a megérkezés, az öröm. Borultunk egymás nyakába tapsok közepette, sírtunk, zokogtunk. Megköszöntük azoknak, akik ott voltak, hogy részei voltak a mi utazásunknak. A szememmel folyton egy embert kerestem, aki nagyon meghatározta a Caminómat. Tudtam, hogy a városban van, tudtam, hogy vár. Kiléptem a zarándokirodából - ahol megkaptam az oklevelet -, és ott állt. Felejthetetlen élmény volt.

Utána még maradtam egy hétig, mert nagyon nehéz egyből visszajönni. Kirándultunk, elmentünk az óceánig. Lassan magamhoz tértem. Nehéz volt visszaállni. Megérkeztem a lakásomba a napszítta nadrágomban és hetekbe telt, míg feldolgoztam az egészet. Mi változott? - Azóta elfogadóbb vagyok magammal. A saját érzéseimet és reakcióimat is jobban elfogadom. Az út alatt tanultam meg: teljesen felesleges bírálni magadat és az érzéseidet, mert nem csak hogy attól rosszul érzed magad, hanem mert az TE vagy! Az ott van, azt TE érzed! Attól még, hogy beskatulyázod, az nem múlik el. Nincs se rossz, se jó, hanem az te vagy, és ez rendben van így.

Kriszta nyomdokában én is elindultam a zarándokútra, 1 évvel az ő útja után.

Mondhatom, teljesen átformálta, kicserélte az életemet. Erről szól az alábbi könyvem: